NAGY BENDEGÚZ ÍRÁSA

Újvilág. Új világ?

Annak a ténynek, hogy én, Nagy Bendegúz ötödéves építészhallgató az Amerikai Egyesült Államokba látogathattam, rengeteg előzménye volt.

Akadálymentességet tanulmányozni az Államokban roppant érdekes és tanulságosnak látszó dolognak tűnt már akkor is, amikor 1998 novemberében a De juRe Alapítványnál Kálmán Zsófia feldobta a labdát. Annál is inkább az volt, mert számomra is csak néhány éve kelt életre e fogalom, és bújt ki a korábban már hallott, de egyébként semmitmondó több ezer, a fejemben bújdokló fogalom közül. Mert itthon, Magyarországon, még a Műegyetemen is misztikus dologként kezelik a magyar nyelvnek e kései magzatát. Sokan nem is hallottak róla, s akik hallottak róla és tudják mit takar, azok menekülnek előle, hisz előbb-utóbb valaki az ezzel kapcsolatos jogait fogja hangoztatni, és azok kiteljesítése pénzbe, sok pénzbe, sőt, mi több, szemléletváltásba kerül majd, ami mindenkinek rettenetes nagy gondot okoz. Az átlagember, ha hallott is az akadálymentesség fogalmáról, csak annyit ért belőle, hogy az valamiképpen összekapcsolódik a tolókocsival és a mozgássérültekkel, szóval csupa olyan dologgal, amitől az embert kirázza a hideg, és még a kigyófiúnak sem kívánná, hogy olyan helyzetbe kerüljön...

Erdélyben születtem és ott éltem 1990-ig, tizenhét éves koromig. Kerekes székbe 1992-ben kerültem egy balul sikerült kötélmászás jóvoltából. Így nem igazán sikerült sérültként Erdélyben élnem, Isten a megmondhatója, nem is bánom, de azóta rengetegszer hazautaztam és kitapasztaltam a román akadálymentességet. Pontosabban, szomorúan állapítottam meg, hogy Erdélyhez képest Magyarország ilyen szempontból a Kánaán földje. Gyanítom azonban, ha még Keletebbre utazom, találhattam volna Erdélynél még kevésbé akadálymentes helyeket.

Az akadálymentességnek eddig négy lépcsőjén vergődtem át. Erdély, Magyarország, Skandinávia és Hollandia, majd az Egyesült Államok. A legfejlettebb az Egyesült Államok. Sokan azt mondják, könnyű nekik, mert stabil az államuk, mert sok a pénzük, mert idealisták, mert... Egy biztos, bármibe is került, az Amerikai Egyesült Államok a Föld legakadálymentesebb országa pedig még nem fejezték be, még nem tették le a lantot.

Az Oakland-i székhelyű DRA (Disability Rights Advocates = Ügyvédek a sérültek jogaiért, 449 15th Street, Suite 303, Oakland, California, 94612 USA, www.dralegal.org tel (510) 4518644, fax: (510) 4518511, TTY: (510) 4518716) a budapesti De juRe Alapítvánnyal közösen meghívott - az akadálymentességet tanulmányozandó - egy kéthetes kaliforniai tanulmányútra, a Soros Alapítvány támogatásával. Programomat Patricia Kirkpatrick, a DRA egyik munkatársa állította össze. Annak ellenére, hogy nem vagyok fontos diplomata, de még üzletember sem, már tavasszal elkészült az előzetes program, s gyakorlatilag jelentősebb változások nélkül zajlott le 1999. augusztus második felében.

Repülőjegyem beszerzését a budapesti Exclusive Tours intézte. Előre jeleztük, hogy kerekes székes vagyok és még soha nem repültem. A Lufthansánál gyakorlatilag minden kérdésemet megválaszolták, egyet leszámítva: mi történik, ha ki szeretnék menni majd a mosdóba?!

Utam további szakaszában rá kellett döbbennem, hogy a BOEING 747-es cseppet sem nevezhető akadálymentesnek, ugyanis San Franciscóig kellett szorongatnom magamat, ha még élhetek ezzel a kifejezéssel. Rengeteg kellemes és ízletes eledelt szolgáltak fel a gépen, nagyon meg voltam elégedve az ebéddel. Miniatűr volt a tálcán minden, akárcsak az energiafogyasztásunk. A stewardessnek kisebbfajta lelki törést okoztam a mindenfajta kellemes ital visszautasításával, amit úgy nyolc óra múltán nem állt meg zokszó nélkül, és közölte velem, hogy ha nem iszom, dehidrálódni fogok. Mire én mit válaszolhattam a lehető legudvariasabban, de a lényeget el nem kendőzve? Választhatok a két dehidrálódás közül, az egyik, amikor nem iszom és a testnedvek a bőröm pórusaim keresztül távoznak, a másik, amikor iszom, és hozzáférhető illemhely hiányában bevizelek. Az aranyos stewardess felajánlotta, hogy a vállára támaszkodhatok és segít eljutnunk oda, ahova a király is gyalog jár, csak a magam fajták mennek kerekes székkel. Amilyen herzig volt a lány, szívesen vettem volna bármilyen közeledést, de be kellett látnom, hogy az, amire én gondoltam, és a segítség, amit ő ajánlott, nincs teljesen összhangban, és nagy valószínűséggel a Lufthansa munkaköri leírásában sem szerepel. Így be kellett érnem az Újvilág ígéretével.

Saját kis világom elfuserált Kolumbuszaként vetettem meg lábam, azaz kerekeim, Kalifornia talaján. Legelső benyomásom az volt, hogy a repülőtér hatalmas, és a hatalmasnak, a túl nagynak az érzése végigkísért az első napok folyamán, bár nagy igyekezettel levetkeztem huszonhat év előítéleteit, és ki nem mondva felsóhajtottam: lássuk ezt a helyet, mit tud, beszéljen önmaga helyett.

A repülőtéren leendő házigazdám - amerikai tulajdonosom, ahogy egyszer találóan megjegyezte -, Patricia Kirkpatrick, egy JÓ NAPOT KÍVÁNOK táblával a kezében türelmetlenkedett. Már az első pillanatban világossá vált számomra, hogy Pat kivételes képességű ember. Az első napokban szinte párbajt vívtunk az egymás minél gyorsabb kiismerése fegyvernemben. ő győzött, ugyanis röpke néhány óra leforgása alatt olyan dolgokat mondott ki rólam, amelyekkel magam sem voltam teljesen tisztában, s amelyeket féltve őrzött titkokként dédelgettem korábban lelkem mélyén. Pat mint a DRA egyik munkatársa, fejlesztési igazgatója, fontos szerepet játszik a sérült emberek életében az egész Államokban, hiszen SF, az Önálló Élet Mozgalom bölcsőjeként, állandóan az érdeklődés központjában áll országszerte.

Találkozásunk pillanatai után roppant kellemetlen néhány percembe telt, míg rájöttem, ezek az emberek itt angolul beszélnek, és jobb lesz, ha erre a pár napra átállítom a kapcsolót a fejemben. Pat és én egy darabig keresgéltük az autóját, de azután elég hamar megtaláltuk. A Ford Taurus kellően nagy és légkondicionált volt. Kigurultunk az autópályára és nekem akkor valami bekattant a fejemben. Nehezen, vagy egyáltalán nem megmagyarázható érzés volt ez, egyszer elfogott már Svédországban is, de még sosem volt ennyire erős. Ahogy ott ültem abban az autóban és a verőfényes napfényben Oakland felé száguldottunk, eszembe jutottak Sándor László szegedi sebész szavai. Hét évvel ezelőtt, amikor mint friss sérült a klinikán feküdtem, és éppen a hogyan-továbbon gondolkodtam, azt mondta, elérkezik a nap, amikor újra elégedetten és boldogan dőlök hátra és megint élvezem a napsütést, és azon a napon értelmet nyer majd a sok fájdalom. S azt is mondta, hogy az, hogy az a bizonyos nap mikor jön el, csakis és kizárólag rajtam múlik. És ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, valóra válik orvosom jóslata.

A nap további részében meglátogattam Freddy-t, Pat egyik kubai barátját. Négy végtagjára bénult fiú, aki egyedül lakik egy csodaszép kis házikóban, kilátással az Öbölre és a Csendes-óceánra. A lakótársának éppen akkor érkezett meg valami hosszabb útról a barátnője, visszavonultak a szobájukba. Jó régen nem láthatták már egymást, mert a ház visszhangzott a szerelmüktől. Így mi visszavonultunk, Freddy pedig húsos szendvics jellegű bulldogjai és egy néhány hete megkezdett havannai szivar társaságában kiült a teraszra felejteni.

Rövidebbre kell fognom mondanivalómat, mert a küldetésemről még nem is esett szó. Délután, bizonyítandó, hogy az akadálymentesség nemcsak papíron létezik az Államokban, egy kis sétát tettünk a környező hegyekben. Egy fasétányon át meg tudtam közelíteni egy tavacskát egy kis kacskaringóval, az erdő kellős közepén keresztül. Este találkoztam a házigazdámmal is, Sid Wolinskyval, aki roppant eredeti és kedves figura. Hatvanas éveit tapossa, de fiatalokat meghazudtoló fürgeség és életkedv bújkál minden mozdulatában. Aznap azonban épp nem volt jól, mert két nappal korábban, a szokásos reggeli kocogásuk alkalmával elbotlott egy gyökérben, és legurult a domboldalon. Jól megrándította a csípőjét, mókásan ült a fél fenekén. Sid sportautó rajongó, saját bevallása szerint mindenféle említésre méltó kocsit vezetett már, vagy volt a tulajdonában. Nagyon büszke a Mazda Miata-ra és a Porsche 944-re a garázsukban. De ami még nagyobb büszkeséggel tölti el, az az, hogy kiválóan vásárol, jó a szimata, remekül alkuszik, és még soha nem adott ki többet tízezer dollárnál egy autóra.

Másnap, augusztus 17-én elkezdődött utam hivatalos része. Reggelire mindenféle finomságot és egy kis bókot kaptam, miszerint rettenetesen erős karom van és ennek ellenére a bőröm mennyire puha és finom. Úgy éreztem magam, mint CC a kritikusok nagyítóüvege alatt. Az első napokban néhányszor zavarba jöttem az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások miatt. Első nap Pat felhívta egy csomó ismerősét, és elmesélte, hogy milyen remek és nagyszerű fickó is vagyok én. Ami nem is lett volna baj, ha nem vagyok ott. Vagy a későbbiekben Walter [Walter Park, az 1998-as győri Közös a világunk konferencia egyik előadója, a san franciscói polgármester fogyatékosságügyi szaktanácsadója - szerk.] mindenkinek, akivel találkoztunk, elmesélte, hogy én leszek az első magyar kerekes székes építész, ami ráadásul nem is igaz. Alkalmazkodóképességemet dicsérendő, az amerikaikat is megszégyenítő kitartással és lelkesedéssel fogadtam a dícséreteket, és francia arisztokratákat is lepipálva osztogattam a viszontbókokat. És, ami majdnem ilyen fontos, én is elkezdtem mosolyogni, és néhány nap múltán a metrón már könnyedén, nem a nyelvre gondolva, kezdtem el beszélgetni bármelyik idős hölggyel, a keresztes pókok kipusztulását megakadályozandó intézkedésekről...

A Disability Rights Advocates oaklandi irodájának délelőtti látogatásán főleg a rengeteg új név mormolásával voltam elfoglalva. Kellemes meglepetésként ért, hogy az irodában nem uralkodik semmiféle kínos rendszeretet és hierarchikus megkülönböztetés. Az Államokban a Bendegúzból egyszerűen csak Ben-t csináltam, ami roppant nagy kihívást jelentett a velem érintkezők számára. Ki-ki IQ-jához mérten reagált a nevemre, a naiv "nahát, hogy még a távoli Magyarországon is élnek kiejthető nevű emberek"-től a kíváncsiakig, akik mindenképpen tudni szerették volna az igazi nevemet, és miután elmagyaráztam, hogy pusztán az irántuk való udvariasságból lett a Bendegúzból "Ben", édesanyámat is felülmúlóan ejtették ki a teljes nevemet.

Hazafelé beugrottunk Byrdhöz, majdani házigazdámhoz, aki jómaga is kerekes székes és igen aktiv tagja az öbölbeli mozgalomnak.

Külön fejezetet érdemel a gyorsvasút, Bay Area Rapid Transit, azaz BART, ahogy az ottani metrót becézik. Gyors és amennyiben a liftek működnek, akadálymentes közlekedést tesz lehetővé az Öböl teljes területén. Minden állomáson külön lift vezet le a peronokig az utca szintjéről, amelyek rendszeresen elromolnak. Ezen segít a Paratransit nevű szolgáltatás. Telefonhívásra kimennek liftes mikrobusszal, és az utast, aki a liftek miatt a felszínen rekedt, elviszik a legközelebbi állomásra, vagy ha az idő szorít, egészen az úticéljáig. A szolgáltatásért fizetni kell, igaz, kedvezményes árat, de csak a személyi segítő szolgálat emberei által kísért és igazolt utasok használhatják ingyen. Egy kis füzetecskében, amely Braille-ben és kazettán is elérhető, pontosan ismertetik a feltételeket, és ezek maradéktalan betartását elvárják az emberektől. Illetékesekkel beszélve kiderült, hogy alig történik visszaélés ezzel a szolgáltatással. Én magam kétszer vettem igénybe, maradéktalan megelégedésémre.

Utam következő mérföldköve a Berkeley Egyetem. 39.000 diákjából körülbelül ezer fogyatékossággal élő akad, ezért emlegetik a várost a fogyatékossággal elő emberek Mekkájaként. Fél kettőkor találkoztam Ed Rogers-szel, aki a Disabled Students' Program, a sérült diákok ügyeivel foglalkozó szervezet menedzsere, maga is fogyatékos: siket. A mintegy negyven fős iroda foglalkozik a legkülönbözőbb problémákkal, legyen szó lakáskeresésről vagy jogorvoslatról. Természetesen dolgozóik java része is sérült.

A Berkeley Egyetem ugyan még mindíg nem a világ legakadálymentesebb egyeteme, de arányait tekintve mégis itt tanul a legtöbb fogyatékos diák. Erről az egyetemről indította el Ed Roberts, egy halmozottan fogyatékos fiatalember, az Önálló Élet mozgalmat. Harcolt a jogaiért és semmitől sem riadt vissza. ő volt az első vastüdőben élő egyetemista szerte a világon. Pár éve sajnos eltávozott az élők sorából, de a szelleme ma is elevenen él. Utazásom során bárhová is vetődtem, mindig tudtak egy kellemes és tanulságos történettel szolgálni arról, hogy milyen nagyszerű ember volt Ed Roberts és hogy mennyi mindent köszönhetünk neki. Berkeleyben terveznek egy, a fogyatékossággal és a fogyatékosokkal foglalkozó, hatalmas komplexumot, amelyet Ed Roberts Központnak szeretnének elnevezni.

Eric Dibner volt az első, akivel építészeti ügyekben találkoztam hivatalosan, ő az, aki Berkeley-ben várostervezéssel és összehangolással foglakozik. Az általa vezetett iroda célkitűzéseit röviden a következőképpen lehetne összefoglalni:

-  építészeti, kommunikációs és közlekedési akadályok elhárítása;
-  hatékony kommunikáció, segédeszköz ellátás és szolgáltatás biztosítása;
-  törekvés az egyén igényeit leginkább kielégítő integrált várostervezésre;
-  törvények, bevett gyakorlatok és eljárásoknak a cél érdekében történő, ésszerű megváltoztatása.

Eric Dibner és a hivatala lényegében azon dolgozik, hogy a hozzájuk tartozó területen teljes mértékben betarttassák az ADA (Americans with Disabilities Act = az amerikai fogyatékosságügyi, esélyegyenlőségi törvény) előírásait. Az amerikai akadálymentesség elvei minden területre vonatkozólag az ADA-ban vannak lefektetve. Az ADA a Biblia. Aki Amerikában az ADA-t emlegeti és azt joggal teszi, az hivatkozhat a szövetségi törvényekre. Amikor pedig valaki a szövetségi törvényt emlegeti, és azt joggal teszi, arra az emberre oda kell figyelni. Mert amikor valaki a szövetségi törvénnyel hozakodik elő, akkor az ember gyomra összeszűkül és bármit megtenne, hogy enyhítse ezt a kellemetlen érzést. Az emberek nem szeretnek felelősséget vállalni, inkább egy törvényre bízzák azt, hadd beszéljen helyettük. És amikor a törvényt egy olyan komoly ügyvédi iroda, mint a DRA emlegeti, akkor a legtöbb esetben perelni már nem is kell... Egyébként az esetek nagy részében általában szinte a törvény alkotói ellen kellene pereskedni, azaz az állam, az önkormányzatok és a hozzájuk tartozó intézményrendszerek a legkeményebb ellenfelek, amikor az akadálymentesség gyakorlatba ültetéséről van szó.

Eric Dibnerék ugyan harcolnak, de egy olyan társadalomban teszik ezt, amelyben az uralkodó emberi értékek a megbízhatóság, szavahihetőség, szakmai komolyság és pozitív hozzáállás. Kint tartózkodásom alatt engem is megfertőztek és döbbenten fedeztem fel magamban a lelkesedést, a töretlen optimizmust, helytállást és irgalmatlan idealizmust. Eléggé szkeptikus ember vagyok, de az a fajta munka és hozzáállás, amit odakint tapasztaltam, megtörte a szkepticizmusomat. Életemben először nyert értelmet számomra, hogy milyen is az, amikor minden ember szabadnak született. Szabadnak, hogy a belváros padjain aludjon, vagy szabadnak, hogy akkora vagyont halmozzon fel, amekkorát dollármilliókkal is nehéz lenne kifejezni.

Mindent összevetve, a példa nem majmolandó, hanem követendő. A Magyarországon is alkalmazható részeit fel kellene használni, hogy egyszer a jövőben lehessen majd magyar akadálymentességről is beszélni. És hogy ne negatív példaként kelljen csámcsogni kis országunk helyzetén. Nem félek ettől a jövőtől, hiszem, hogy ha majd a kormányhivatalnokok és a takarítónők mind azt teszik, ami a dolguk, és valami érdekes kelet-európai sajátosságból fakadóan nem érzik úgy, hogy egymás munkáját végzik, természetesen rosszul a sajátjuk helyett, akkor majd itt is mindenki lehetőséget kap arra, hogy elérje, amit szeretne. És akkor majd én is felszállok a trolibuszra és beülök a kedvenc éttermembe, és ha sok sört ittam, elmegyek és könnyítek magamon, és mindezt úgy, hogy senkinek sem kell a kerekes székem fogantyúján tölteni a fél napját, és majd egy szép napon erdélyi és kazahsztáni tanulók jönnek Soros-ösztöndíjjal akadálymentességet tanulmányozni Magyarországra...


NAVIGÁCIÓ

FŐMENÜ

Vissza az előző oldalra

Vissza a drahu.org.hu honlapra

Ugrás a lap tetejére

De juRe Alapítvány 2011. | Minden jog fenntartva.
1112 Budapest, Neszmélyi út 36. - Email: info@drahu.org.hu - Technikai probléma jelentéséhez klikk ide!